Öregeste beszélek Sárhídi Évával - az Édesanyja.
Fényes a hangja. Hogyha Ő nem aggód, akkor mi baj lehetne Medvénkkel?
Sokéve Évát vakbelezték.
Megírtam akkor, Júliánkról.
"Anya kórházban"
Riadt rebbenés elébb, azután összeszorítja az ujjaim.
Az öccse meg a barátja - két kölyökkutya - rohan a Bajza utcán végig. Egy picit fölcsúszik a hangja, majd a sírásig, de mégis figyel:-Mackó,ez a legkisebb műtét. A következő hétvégére már itthon lesz Anya. Rügyezgető melle fölött szaporán jár a blúz,: -Dehát a héten három dolgozatot akart íratni.... Ahogy lépegetünk egymás mellett, nem láthatja az arcom, el merek hát mosolyodni ezen a racionalitáson,amit évek óta csodálok benne. Remélem, sokmindenen átsegíti majd. És kérdez és kérdez, én meg alig bírok válaszolni. Most annyira kevés, amit a vakbélről meg a műtétéről tudok, hiába csináltam végig már vagy három hozzátartozómmal. Alig egy óra múlva a kórházban mondja majd a mamája:- És esti mesének apa a Nagy Egészség-könyvből fölolvassa a vakbelet. Kicsit nevet. Először azóta, hogy megmondtam neki. A szekrény fiókjában rendezgeti az anyja holmiját. Dolga van, tehát nagyjából rendben körötte a világ, korántsem teljesen - de próbálgatja mégis az új szabályok
rendszerét. Máris anyáskodik az öccsével, szinte látható rajtuk az összekapaszkodás, amelyik minden megpróbáló helyzetben fölülkerekedik a vitákon, verekedéseken. Háziasszonyként töpreng a boltban. Fontolgat, mérlegel. Természetes, hogy a kezébe csúsztatom a pénztárcám: Úgy illik, hogy Ő fizessen. Az arcán semmi fontoskodás, csak a felelősség. Előre irigylem majdani vejem. No, nem sokáig. Mert otthon azután nekemáll, belémköt, percenként kioktat. Fölvonultat mindent, amit az anyjától is nehezen viselek. A szorongás olyan reflexeket mozdít meg Benne, amelyek előrántják a legrosszabbik énem. Olajozott házasságban veszekednek úgy, amiként egymással mi pörölünk. Azután kölcsönös megbántódás, haragszomrád-csönd hosszasan.
Persze hogy én adom föl. Mórikál, mielőtt engedne.
" Nő - hálisten" gondolom.
Harmadik estére tömve a mosogató. Ami fölül, a kádba hordja, míg hozzá nem fér a többi edényhez. Húsz perc és tiszta minden. Ragyog az arca, ahogy összecsókolom. És most röpíti a derű, a siker. Még a papucsát sem felejti el bevinni a zuhanyozáshoz.
Az ágyban Mórát olvas, a Kincskereső kisködmönt.
Fölnéz belőle sóhajt: holnap mosni kell.
Tíz múlt a nyáron az én Júliám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése