Kétezer-tizenegy van. Március másodika. Hét óra ötvenegy. Fázom.
Tizenhét éve fázom. Azóta, hogy 1994 március 3-án a Magyar Köztársaságban – számomra legalább – véget ért a sajtószabadság.
Aznap –a fizetéssel együtt egyelték meg a TEJFÁk a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót. Azóta – ha közszolgálati sajtómunkás az ember – többször megfontolja, mit ír le, mit mond ki.
„Barátaim! Rómaiak! Földieim! Figyeljetek rám!”
Itten és most nem a Mindegy-Majom a baj. Sem a szervilis szolga-hada. De bizony a középszerűség, a mindegység, a műveletlenség, a kék az orgona virága, vártalak rózsám, de hiába, kulturálatlanság, s a mindezekből összeadódott gerinctelenség.
Újra Shakespeare, s Vörösmarty: „Barátaim! Jó Maiak! Földieim!”
A BAJ – bizony – mi vagyunk.
Tegnap egy e-mailből tanultam egy csodálatos dunántúli népművelő hölgytől: „Az első sokk engem akkor ért, amikor egyik este a „sztárvendégünk” (Isten bocsássa meg…) a K. F. nevű világsztár volt, és az óvónénik, a Zértelmiség fejből fújták az összes slágerét (pl.: kék az orgona virága, vártalak rózsám, de hiába, meg ilyenek…)
S most vissza, vagy tizenhárom esztendőt: Az a megtiszteltetés ért, hogy Kányádi Sándor az asztalához engedett. Mellette ott ült a „Kuplé a vörös villamosról „dalszerző társa. 1998-at írtunk, a muzsikusnak búsongtam: „Ajjajj, Dani…” Mondta: „semmi baj, ezek a srácok már rajtunk nőttek föl.” „Csak nem fogott rajtuk”, mondaná a legjobb barátom és szerkesztőm Ö. Cs.
Bizony. Ugyan gyönyörű, hogy „kék a zorgona virááága”, de majd’ olyan szép, hogy „Ó ne vidd el kék szemeddel a nap sugarat.” Ugyan utóbbi szerző családneve is W-vel kezdődik, de a keresztneve valahogy mégsem Albert.
Kicsi matek. Azok a FIÚK épp’ a betűvetést tanulták, amikor a fönnebb inkriminált muzsikus a fivérével együttest alakított. Aztán A FIÚK adtak is A CSAPATnak Kossuth díjat – bár Gyuszi bácsiéknak elébb lett volna annyi eszük. Meg hogy Bereményi Gézának, Cseh Tamásnak is ők adjanak.
Akkor tán nem kell eltűrnünk AZT a szégyent, hogy a Mindegy-Majom
kimondhassa az épp’ meghalt Cs.T.-ról: „Ő volt a legjobb katonánk.” Kevés ocsmányabb sírgyalázásról tudok. (Apróság: Cs.T. bő húsz esztendővel született korábban, mint a Mindegy-Majom.)
De Barátaim! Jó Maiak!
Ezt az egészet mi intéztük el. Bizony, mi kezdő hatvanas, végzős ötvenes magyar értelmiségiek. Hiszen volt vagy tíz jó évünk, amikor már recsegett-ropogott a Béketábor. Minap olvastam Juhász Ferenctől – ugye még tudjuk ki Ő, – hogy Aczél György 1982-ben mondta ki – természetesen négyszemközött Neki – már nincsen sok hátra. Magam-fogadta bátyámtól Nagy Bandó Andrástól tudom, hogy
Őt az elmondottakért egyszer sem állították szőnyeg szélére a Komócsin birodalomban (Csongrád megyében) sem. Tán Papp János elvtárs Veszprém megyében még próbálkozhatott… nem tudom.
De Barátaim! Jó Maiak!
Bár az Országgyűlés elnöke másként szokott emlékezni: a nyolcvanas években már nagy baromságot kellett ahhoz elkövetni, hogy valaki – legalább - az állásával játsszék.
Ugye emlékeztek? Egyre tágult a tüdőnk, órjási levegőket vettünk, s katedrán, mikrofon előtt napra-nap egyre inkább mondtuk, amit gondoltunk. S tudom: nem én emlékszem rosszul, nagyjából ugyanazt gondoltuk, s ugyanazt mondtuk.
S az után, hogy George Bush (a későbbi gyöngeelméjű világ szégyene, fia apukája) – tán – Kréta szigetén szembesítette Gorbacsovot a világ realitásaival /nem így, de EZ volt a lényege/: Továriscsi konyec”, nemsoká akkortól – bár nem kimondva – szólásszabadság volt itthon.
Istenem! Azok az üvöltözős viták! Csoda időket éltünk! Alig várom, hogy végre legalább egyvalaki bevallja, hogy az EKA (Ellenzéki Kerek Asztal) húzd meg – ereszd meg történelem csinálására a MI hangunkkal a hátuk megett ültek le tárgyalni. Legkevésbé a Mindegy-Majom csapata, hiszen ők nagyjából semmit sem tudhattak erről az országról. Hiszen az a gyilkos komonizmus az egyetemre száműzte őket. Ottan kellett magolniuk – többnyire – a jogot. Aztán azt sem mondták: „KOMSZOMOL”, és máris kihajtották őket Nyugat-Európába, avagy az Államokba valami Soros George parancsára. Ottan éheztek, szomjaztak, fáztak. De ez mindegy is…
Barátaim, Jó Maiak, hisz’ egy esztendő sem telt el, s a kazamatákból, avagy a szomorú száműzetésből elékerült múzeum és könyvtár főigazgató, s a MI akaratunkból, a Mi voksainkkal végre fölszabadított minket.
No, akkor bizonytalanodtunk el, „nu sto”? – hisz’ mi még oroszul tanultunk. Akkor most jobbról? Balról? Hát akkor, fényes magyar értelmiség, most mi is lész velünk? Hová köll mostmár igazodni? Mennyi párt! Akkor most hol is van a megfelelő segg? És egyáltalán: hol volt, vagy hol is legyen a nyelvünk?
Kárpátok-béli szegényparaszt családból kinőtt református lelkész fia barátom szép szava: „A Kurva Anyját Antall Józsefnek.”
Volt szerencsém mikrofont tartani Néki. A kérdés augusztus 20., és István király üzenete volt. Az Órjás Ember a Magyar Rádió reprezentatív ünnepi műsorába szánt megnyilatkozásában nem győzte a Fideszt kutyapicsázni. 1991-et írtunk.
Barátaim! Jó Maiak!
Hogyha bárki számolni bír: a nem „verseny szférában” megkeresett jövedelmünk reálértéke jóval alatta a nyolcvanas évek végén voltnak.
És választások jöttek, mi voksoltunk. És a voksunk után nem üvöltöttünk: NA, EZT MÁR NE!
De bizony AZT is!
Tán az ezredfordulótájt gondoltam végig, hogy a Mindegy-Majom, és vazallusai éppen most intézik el, hogy mégegyszer be ne következ-hessen, hogy egy bányaipari középkáder fia lehessen ebben az országban miniszterelnök.
Hasonló – némi szolid puccsal bekövetkezett. És
Barátaim! Jó Maiak!
Még szarabbul éltünk.
Ekkoriban gondolkozott hangosan a fülem hallatára az ország egyik legjelentősebb pedagógusa: „Azért érdekes, hogy két dunántúli elsőgenerációs értelmiségi szkanderez a fejünk fölött…”
Aztán szépen eljutottunk odáig, hogy elébb kérjük, aztán követeljük, hogy ha lehet, a klozett kövét velünk mossák föl.
Aztán elszemtelenedünk: nem-e lehetne-e, esetleg-e, hogy a fajanszot is velünk hypózzák ki?
Végül a teljes arcátlanság, már-már zendülés: Követeljük, hogy piszoárt a hajunkkal, bajszunkkal, szakállunkkal sósavazzanak!
Hát Barátaim! Jó Maiak!
Szégyellem, hogy Wass Alberttől nemtok szó szerint, de
„kék a zorgona virága, vártalak rózsám, de hiába”
És mielőtt az öngyilkosságig szégyellnénk el magunk:
Bizony, bizony Kincskereső kisködmön,
pár Petőfi vers,
és középiskolában vagy öt Arany ballada memoriter.
Tán nekünk is érdekes lész, hogy mennyi hangsúllyal mondható:
„Neved, ki diccsel ejtené, nem él oly velszi bárd.”
Lehet itten szavalni a jövőről,
De amíg MI éhbéren – hisz’ mi akartuk –
addig a jövő nem a gyermekeink, s diákjaink/hallgatóink
hazai jövője.
„The rest is silant.”
És jó, ha a Hair-ből rémlik nekik,
Ha tőlünk nem, hát honnan a
Csodából tudnák, hogy a Hamlet utolsó
Mondata. Aranytól így:
„A többi néma csend.”
Barátaim! Jó Maiak!
megátalkodottan reménykedő vagyok:
tán a Magunk lelkéért
kialudhatjuk ezt
a Nagy Másnaposságot.
Ölel Benneteket
Az idén 32 éve diplomált
magyar tanár:
Balla Ferenc
